„Ős testvér, méla sváb, - nem érzed? - sírni kell!

Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!”

(Tóth Árpád)

II. A Pilis kövei

Amikor a vörösvári temetőket számba vesszük, nem szabad kihagynunk korábbi népek, kultúrák, települések temetkezési helyeit, amelyek a sváb telepesek megérkezése előtti történelmi időkben létesültek.

A Pilis kövei sok halotti szertartást láttak már ebben a néhány tucat négyzetkilométernyi völgyben, s ahogy Tóth Árpád versében Aquincum kövei, sok száz emberöltőnyi halálnak voltak néma tanúi. Talán ez is kifejeződik abban, hogy a hegység legmagasabb hegyét – a Pilis-hegyet – Koporsó-hegynek nevezi a népnyelv.

1. A legrégebbi régészeti leletek

A Pilisi-medence az őskortól kezdve lakott hely. Az ún. barlangi eszkimók a jégkorszak végén jelentek meg itt. A pilisszántói kőfülkében amolyan őskori húsfeldolgozóra bukkantak a régészek: rengeteg rénszarvascsont-maradvány hevert szanaszét.8

A rénszarvasvadászokat újabb és újabb népcsoportok követték, akik a Pilis vidékén éltek és haltak. Az általuk elejtett állatok csontvázai összekeveredtek az övéikkel és szerszámaik, edényeik töredékeivel.

Bárhová lépünk is ezen a vidéken, néhány méterre a talpunk alatt őskori, bronzkori, kelta, római, longobárd, avar, honfoglalás kori és középkori sírok rejlenek. Csak Vörösvár közigazgatási területén 23 régészeti lelőhelyet tartanak nyilván a régészek. Bárhol nyomnák le ásójukat a földbe, különböző kultúrák különböző szertartással elhantolt halottaira bukkannának.

Szinte az egész Pilisi-medence egyetlen nagy temető, sok-sok ezer, tízezer halottal. Rég elfeledett korok végtelen idő mélyére süllyedt lakóinak is kijár a holtakat megillető tisztelet.

A számos leírt lelet közül néhányat külön is megemlítünk Pest megye régészeti topográfiája9 alapján:

A Határréti-patak nyugati oldalán emelkedő dombhát lejtőjén, a csobánkai út mellett a régészek a késő bronzkori urnasíros kultúrába tartozó edénydarabokat, többek között urnatöredékeket ástak ki.

1907-ben jégverem ásása közben találtak egy csontvázas sírt a Fő utat és az Akácfa utcát összekötő névtelen kis utcára nyíló telken. Az előkerült tárgyi emlékeket a régészek langobárd leletként leltározták. Egy pajzsdudort, egy kardot és egy lándzsát is találtak. A sír vélhetően langobárd harcosé lehetett.

A Puskin utcában és az Iskola utcában a negyvenes és ötvenes években késő avarkori csontvázak kerültek elő, valamint egy felkantározott ló csontváza. A lóval való temetkezés jellegzetesen pogány szokás volt.

2. Római sírkövek

A mai Pilisvörösvár területe mellett az ókorban egy katonai szempontból fontos út húzódott, amely kiváltva a Dunakanyarban húzódó limes-utat jelentősen lerövidítette az Aquincum és Brigetio (Ó-Szőny) közötti távolságot. A Karátsonyi-liget területén a parcellázás után meginduló építkezések során több ízben is római romokra bukkantak. Valószínűleg katonai segédtábor működhetett itt. A régészek feltételezései szerint a területen egy római sírkertet is rejt a föld. Minden bizonnyal innen kerülhetett elő az a római sztélé is, amely egészen 1932-ig a plébániatemplom falába volt beépítve.

(A sztélé olyan római sírkő, amely téglalap alakú kőtáblából áll felül félköríves vagy tympanonos lezárással, alul keretbe foglalt felirattal, domborművekkel. Számos ilyen művészien kidolgozott sírkövet látni az Aquincumi Múzeumban, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum kőtárában.)

A vörösváron előkerült sztélé egy, a római út mellett megtelepedett legionáriusnak, Aurelius Respectusnak és családjának állít emléket. Felső részén egy dombormű látható, négy szembe néző alakkal. Jobboldalt látjuk jellegzetes római öltözékben Aureliust, a családfőt, aki bal kezében irattekercset tart. Ő is és két felnőtt korú fia is erre a tekercsre mutat. (Az okirat nyilván a római polgárjog elnyerését rögzíti. A nem római származású legionáriusok 25 évi katonai szolgálat után kaphatták ezt meg, s csak ekkor telepedhettek le és köthettek hivatalosan is házasságot.) Baloldalt látható a kelta származású feleség, turbánszerű fejfedővel.

Az elmosódott arcvonások ellenére is érzékelhető, hogy a család tagjait meghitt kapcsolat kötötte össze. A dombormű érzelmileg gazdagon kidolgozott. A sztélé készítője nem egyszerű kőfaragó volt, hanem művészi hajlamokkal megáldott tehetséges mesterember.

(Több – anyagában, motívumaiban és művészi kidolgozásában – ehhez igen hasonló sztélét látni az Aquincumi Múzeumban. Elképzelhető, hogy ezek azonos mestertől vagy kőfaragó műhelyből származnak.)

A családot ábrázoló félalakos dombormű alatt szolgáló és szolgálólány látható gyümölcsökkel megrakott háromlábú áldozati asztallal.

A sírkő alsó része tartalmazza a részben már elmosódott feliratot, amely a következő szavakkal kezdődik: D(is) M(anibus)/ AVR(elius) [R]ESPECTVS VET(eranus) LEG(ionis) II AD(iutricis)/ P(iae) F(idelis) M[IS]SVS HONESTA MISSIONE… stb. A sírkő szövege magyar fordításban körülbelül így hangzik: Aurelius Respectus a második hű és engedelmes jelzővel kitüntetett segédlégió veteránja, akit szabályos elbocsátásban részesítettek és Aurelia Ianuaria felesége és Aurelius Respectanius és Super fiai és Aurelia Supera lánya életükben állították ezt a sírkövet maguknak stb.

A kő tympanonos oromzata hiányzik. Magassága 280 cm, szélessége 51-52 cm.

(Az édesvízi mészkőből készült sírkő a Corpus Inscriptionum Lati-narum című kiadvány III. kötetében is szerepel a 10569(=3627) tételszám alatt – jegyzi meg Fogarasy-Fetter Mihály monográfiájában.10 – A Budapest régiségei című kiadvány XIV. kötetében a fényképét is közli a Pilisben járatos régész, Nagy Lajos. Ekkor még a kő épebb állapotban volt.)

A sírkő tisztázatlan körülmények között tűnt el Pilisvörösvárról, miután 1932-ben a plébániatemplom átalakításakor eltávolították addigi helyéről.

Az értékes síremlék – amely Pilisvörösvár legjelentősebb régészeti emléke – ma Balatonszemesen, az Árnyas fasor 1. szám alatt működő Szindbád Hotel egyik épületének falában található. (Több kezdeményezés történt már a sírkő visszavásárlására, de a tulajdonossal sajnos nem sikerült megegyezni.)

Egy másik, kisebb jelentőségű sírkő ma is látható a Szabadságliget egyik házának falában. A kő erősen sérült állapotban van, több része letörött. A csonka dombormű egy római légióst ábrázol. Arcvonásai elmosódottak, lábai hiányoznak.

A Pest megye régészeti topográfiája című összefoglaló műben a következő olvasható róla:

„A pilisvörösvári tanácsház közelében kerítésbe befalazva állt egy római kori kő, amelyet 1980 előtt a Kisfaludy u. 18. sz. alá vittek. A 46 cm magas, 48 cm széles, 15 cm vastag sírkő töredékén katonaruhás, lándzsát tartó alak felső része látható.”

Az itt élő családtól megtudtuk, hogy ez a kő valóban a mai városháza mellett lévő házuk kertjében hevert, s azt Krupp Márton találta kőgyűjtés közben a Garancs környékén. A nagypapa által összegyűjtött köveket a hetvenes évek végén felhasználták a Kisfaludy utcai ház bővítésére. A római követ a ház új, északi szárnyának lábazatába építették be.

Két további sírkövet a szentendrei Ferenczy Múzeumban őriznek.

Az egyik, vadászjelenetes római sírkő töredéke az 1950-es évek legelején került elő gödörásás közben a Dobó utca 78. sz. mellett. A Pest megye régészeti topográfiája c. könyv így ír róla: „A töredék középrészén vadászjelenet maradványa, jobbra futó nyúl, mögötte rohanó kutya, mögötte a ló jobb mellső lába látható. Felirat nincs.” A kő 88 cm magas, 38-48 cm széles és 11-13 cm vastag.

Ugyancsak a múzeum tulajdonában van az a sírkő, amely a Határréti-patak partján egy nagy kiterjedésű római kori település feltételezett területéről, a szántásból került elő. Anyaga ennek is mészkő, magassága 47, szélessége 35 és vastagsága 11 cm. „Téglalap alakú, igen mély fülkeszerű mezőben bennszülött nő feje látható turbánnal. A portré felett valószínűleg a tympanon jobb sarkának indítása már csak töredékes és igen kopott állapotban maradt meg. Készítésének valószínű ideje a II. század” – ahogy az elébb leírt három másik sírkőé is.

3. Középkori falvak keresztény temetői

A középkorban több virágzó település volt a Pilisi-medence területén: Kande, Födémes, Boron, Kürt, Garancs, Nagyszántó és Kisszántó (más néven Királyszántó). Ez utóbbi vélhetően Pilisvörösvár mai területén lehetett. A falvak egy részében templom is volt, körülöttük temetővel. A garancsi templom romjai még akkor is megvoltak, amikor a vörösvári telepesek megérkeztek Németországból. (Egy régi térkép11 Puszta Gerencs néven jelöli a néhány romból álló egykori falut.) Köveit – minden bizonnyal a templom körüli sírkövekkel együtt – elhordták építőanyagnak házaik felépítésére.

4. Feltételezett muzulmán temetők

A 150 éves török uralom pusztává tette a Pilisi-medence egész területét. A hajdan virágzó falvak elnéptelenedtek, a szántóföldeket gaz verte fel. Vélhetően csak az 1543-ban épült egykori török palánkvár környékén volt népesebb lakosság, akik a végvár katonaságát szolgálták ki. A feljegyzések szerint voltak itt bosnyákok is. A várban néhány száz fős török katonaság állomásozott.

A muzulmán temető bizonyára a várhoz közel lehetett, de hogy pontosan hol, azt nem tudjuk. Ahogy a palánkvár helyét sem tudjuk egyértelműen meghatározni.

Mivel török sírjelek nem kerültek elő, csak korabeli analógia alapján következtethetünk arra, hogyan nézhettek ki.

Az oszmán korra voltak jellemzőek az ún. turbános sírkövek. A fejfedő fontos viselete volt az oszmán törököknek, kifejezte viselője társadalmi pozícióját, katonai rangját, beosztását, polgári foglalkozását, olykor még a származását is.

Ugyanígy a turbános sírkövek is elárulják azt, hogy kinek a sírja fölé állították a henger alakú, feliratos követ. Minél magasabb rangú volt egy oszmán alattvaló, annál díszesebb volt a fejfedője, így halála után a sírjele is. A XVI. századtól kezdve egyre változatosabbak az ilyen sírjelek az oszmán temetőkben.

A fejfedő szerepéről így ír egy XVI. századi magyar követ:

„Az udvari szertartáshoz felvonult törökök rangjuk és beosztásuk szerint más-más turbánt viseltek. A fehér turbánt viselők feltehetően az ulemák, a mohamedán egyházi jogtudósok voltak, fehér csúcsos süvegűek az azabok (olyan gyalogosok voltak, akik nem tartoztak a szultáni testőrséghez), a zerküláh, a posztóból készült kúpos alakú fejfedő aranyozott fonallal kivarrt fajtáját a magasabb rangú janicsárok és szolákok (balkezes íjászok) viselték. A közjanicsárok fejfedőjétől az különböztette meg, hogy hiányzott róla a hátrafelé lelógó rész, a jatirma.”12

Az oszmánoknál az is szokásban volt, hogy nemcsak az elhunyt fejénél, de a lábánál is állítottak sírsztélét. A sírt borító kőlap alig emelkedett a föld fölé.

Az oszmán törökök 150 évig uralták a Pilis vidékét. Sokan meghaltak itt – a vörösvári csatának például több száz török áldozata volt – sírjaik azonban nem maradtak fenn, de ha meg is találták a török temetőt az 1689-ben ide érkező telepesek, a sírköveket minden bizonnyal elhordták házaik építéséhez.

Néhány évszázaddal később ismét muzulmánokat temettek Vörös-váron. Az első világháború végén itt eltemetett katonáknak henger alakú sírköveik voltak.