„A halál törvény, nem büntetés”
(Seneca)
I. A
halál kultúrája
A halált már a legősibb
emberi közösségek sem tudták elfogadni teljesen lezárt, megfellebbezhetetlenül végleges
dolognak. A lélek valamilyen formában való továbbélése minden kultúrában,
vallásban megtalálható.
Ezekhez a vallásos hitekhez,
halálfelfogásokhoz, népi hiedelmekhez változatos és gazdag szokásrendszerek
kapcsolódnak.
A legrégebbi korokban például
a tűzhely környékén temették el a halottakat, az élők közvetlen közelében. Az
elhunytakat továbbra is a közösséghez tartozóknak tekintették.
A suméroknál is gyakran
előfordult, hogy a lakóházban sírboltot építettek a padló alá, és itt helyezték
el elhunyt családtagjaikat. A temetéskor a halottal együtt eltemették személyes
tárgyait, és ellátták étellel és itallal is, hogy a túlvilágon ne szenvedjen
hiányt semmiben.
Az egyiptomiak bebalzsamozták
az elhunytat, gondosan megóvva az egyes testrészeket. Gazdag hitvilágot
alakítottak ki a túlvilági életre vonatkozóan. Halálkultúrájukat az
Ozirisz-mítosz határozta meg, amely a feltámadásba vetett hit alapja volt.
Sírkertjeik a mai temetők előképei voltak.
A görögök gondosan
előkészítették a holttestet utolsó útjára. Illatos olajjal kenték be, díszes
takarót terítettek rá, a hajába diadémot vagy koszorút tettek – így
ravatalozták fel. Két nap után siratóénekeket énekelve vitték ki a temetőbe, a
sírra mirtuszkoszorúkat és liliomot szórtak. Temetkezési helyeik a város
belsejében voltak, a temetés utáni halotti tort a temetőben ülték meg.
A rómaiak elhamvasztották a
holttesteket. Ők nem hittek a test feltámadásában. A holtak nyughelyét is a
településen kívül helyezték el: szigorú törvények tiltották a város falain
belüli temetkezést.
A kereszténység elterjedésével
szokásrendszerük megváltozott, és fokozatosan áttértek a csontvázas temetésre.
A keresztények ugyanis a lélek és a test feltámadását egyaránt hirdették. A
test egyben való eltemetése a zsidó hagyományokból származik. Jézus teste is
így nyugodott a sírban. Ez is a feltámadásban való hitet fejezi ki.
Amint a honfoglaló magyarság
felvette a kereszténységet, a pogány szokásokat elhagyva, szintén áttért a
koporsós temetésre. A katolikus egyház egészen 1963-ig tiltotta a pogány módra
történő hamvasztást. Még az 1917-es egyházi törvénykönyv rendelkezései között
is megtalálható, hogy aki végrendeletében ragaszkodott a hamvasztáshoz, egyházi
temetést nem kaphatott. 1963-tól is csak úgy lehetett ezt a kegyeleti eljárást
alkalmazni, ha a plébános meggyőződött arról, hogy ez nem a katolikus hit
elutasítását jelentette.
A Pilis környékét is
elfoglaló oszmán törökök halálképe nagy mértékben
hasonlított a zsidó-keresztény hitvilágéhoz. Hitük szerint a halálban a test és
a lélek különválik, míg a végítélet napján a halál angyala megfújja a harsonát,
hogy ismét egyesüljenek. A jók a paradicsomba kerülnek, a rosszak a pokolba. Az
iszlám felfogása szerint tehát a halál átlépés az örök élet világába. Mivel az
iszlám a test feltámadását hirdeti, tilos a hamvasztásos temetkezés.
A töröknél a népi hiedelem
úgy tartja, hogy a lélek időnként visszatér, hogy övéivel legyen. „A
temetkezési szokások jó része a visszajáró lélek kártétele iránti félelemben
gyökerezik – írja Ö. Bartha Júlia Az anatóliai törökök temetkezési szokásai3
című könyvében. – Ezért ügyelnek arra,
hogy a rítus minden mozzanatát pontosan hajtsák végre. Mindenekelőtt
imádkoznak, s a halottas ház a Korán hangos olvasásától zsong, helvát (édesség, egyik fajtája a „török
méz”) osztanak a rokonoknak és a szegényeknek, ételt, pénzt, cukrot
adnak a szomszédoknak, feltöltik a vizes edényeket, áldozati állatot ölnek,
kifizetik az elhunyt adósságait, helyére rakják a szerszámait, elrendezik
minden félbemaradt dolgát.”
A hagyományos kínai felfogás
is úgy tartja: a halál nem más, mint átlépés egy másik világba. A lélek más
testet öltve átlép a jang világból a jinbe. A halál
tehát nem megsemmisülést jelent, hanem váltást, átváltozást.
Kínában ma helyhiány miatt
csak hamvasztással temetnek, a hamvakat vagy kolumbáriumban helyezik el, vagy
az elhunyt valamely hozzátartozójának otthonában. Hagyományos sírjeles temetők
csak régebbről maradtak fenn. Legrégebben pediglen az volt a szokás, hogy a
halottakat erdőn, mezőn, vizek mellett, domboldalon helyezték el. Rengeteg
ilyen sírt találni ma is országszerte.
A gyászolók manapság kis
életképet állítanak az elhunyt otthona elé. A papírból vagy más egyszerű
anyagokból készült életkép egy idilli családot ábrázol. Egy hét elteltével a
makettet elégetik és a hétköznapok visszatérnek a
megszokott kerékvágásba.
Az Amur és az Usszuri vidékén
élő nanajok (más néven goldok)
úgy képzelik, hogy az embernek két lelke van. Ha meghal valaki, az „ergen”, az ún. testlélek nyomban
elhagyja a testet, a „panjan”, az ún. emlék- vagy
álomlélek azonban még sokáig a család körében marad. A hozzátartozók a panjan lelket egy ünnepség keretében jelképesen a „panjóba”, a lélektartóba rakják, amit az asztalnál az
elhunyt helyére állítanak és minden jóval ellátnak.
A népszokás arra szolgál,
hogy szép lassan hozzászokjanak elhunyt szerettük hiányához. Amikor a halott
emléke halványodni kezd, a hozzátartozók több napos ünnep keretében
elutaztatják az emléklelket.4
„A halál utáni élet ősi magyar
elképzelése – Kiszely István szerint – abból az alapgondolatból indul ki, hogy
míg az életet vesztett test lassan elporlad, a lélek vissza-visszajár belé,
majd ismét eltávozik belőle, s éli a maga életét, mint mikor a testtel együtt
élt. Mivel a test már mozdulatlan, halott, a lélek maga jár el övéi közé. A
lélek útján a másvilág felé számtalan kaland, megpróbáltatás és szenvedés vár
reá. Övéi már a temetéskor gondolnak mindezekre, ezért vele adnak minden
szükséges holmit, ruhát, fegyvert, eszközt, lovat stb. aszerint, hogy milyen
viszonyok vették körül az életben. A halott a sírban és a fejfa – kopjafa –
fölötte élettelen. A végtelen idő azonban ismét egybekapcsolja az embert és a
fát, hogy a halál után együtt hirdessék a mulandóság örökkévalóságát. Ami az
újszülöttnek az apja által elültetett élő fácska, az a halottnak – a túlvilágra
születettnek – a síron elültetett fa, vagy felállított fajel: a fejfa. A fejfa
általában a halottat képviseli. Vámbéry Ármin írja, hogy “a kopjafaállítás
szokását a türk népektől vették át őseink, s tőlük ered az a gyakorlat is, hogy
az elhunyt kilétére utaló jelekkel díszítik a fejfát, s a jeleket az arra járó
a fejfáról leolvashatja”. Orbán Balázs szerint pedig „a fejfa össze-ölelkedése a pogány és keresztény hagyományoknak”.5
A katolikus egyház pogány
eredete miatt tiltotta a kopjafaállítást, ezért régebben csak református és
unitárius temetőkben állítottak ilyen sírjeleket. Ma már nincs ilyen tiltás,
katolikus temetőkben is elő-előfordulnak.
Annak idején főleg a székelyeknél
terjedt el a kopjafaállítás szokása. A művészi erővel, gazdagon faragott
kopjafák beszélő sírjelek: motívumaiból a székely ember világosan ki tudta
olvasni, hogy ki volt az elhunyt, férfi volt-e vagy nő, gyermek vagy felnőtt,
mi volt a foglalkozása, ha katona volt, milyen rangban szolgált.
Lovass
Ferenc újságíró az 1990-es években harmadmagával Nepálban járt, a magas hegyek
között élő sámán hitű khám magarok
(akik vélhetően nemcsak névrokonai a magyaroknak) kultúráját és hagyományait
kutatva. A khám magarok
nehezen megközelíthető hegyi temetőiben döbbenten fedeztek fel az expedíció
tagjai a székely kopjafákhoz megszólalásig hasonló sírjeleket. Lovass Ferenc szerint az, hogy a khám
magarok koporsóval temetkeznek és kopjafát állítanak
– miközben közel s távol minden más nép hamvasztja a halottait – nem lehet
véletlen egybeesés. A temetkezési szokások nagyon mélyről gyökereznek, s ez az
esetleges közös eredet bizonyítéka lehet. (A magarok
körülbelül kétezer évvel ezelőtt vándoroltak észak felől Nepálba, hogy pontosan
honnan, az a múlt homályába vész.)6
A magyar nép – más népekhez,
kultúrákhoz hasonlóan – gazdag hiedelemvilágot alakított ki a lélek
elszállásával, a halállal, a temetkezéssel, a túlvilággal kapcsolatban. Ezek jó
része ma is élő, megélt hiedelem. Sokan hisznek abban, hogy a testet elhagyó
lélek a temetésig a ravatal közelében marad, s később is hetekig a faluban
bolyong, és időnként felkeresi a rokonságot és az ismerősöket, hogy „rendezze
adósságát”.
„A koporsó lezárásakor,
illetve az udvarra vitelkor a lélek a koporsófedélre ül, s ott marad a temetőbe
vitel során is. A temetés végeztével, a frissen felállított sírjelre ül, ha nem
maradt kint a temetőkapuban az előtte megholt lelkét őrségéből leváltani. A
frissen szabadult lélek estig marad csak a temetőben. Éjszaka hazalátogat,
ahogy országszerte mondják: megköszöni a szállást. Ezért már a torban is több
helyen felhagynak számára egy helyet, s terítenek is neki. (…)
A lélek – lílök,
lélök – általában nem látható, csak következtetni
lehet arra, hogy jelen van. Leginkább abból, hogy nagy zajt csap, leveri a
cserépedényeket mind a földre, de azok nem törnek el, kopogtat a
mestergerendán, a padláson, megreped a lámpaüveg, csörren a pohár, pattan az
ajtó, a vizesedényekben felkavarodik a víz, s más
váratlan, hirtelenében meg nem magyarázható események történnek az élők körül.
(…) A halott lelke a hatodik-hetedik héten, más hiedelmek szerint a
harmincadik-negyvenedik nap után megindul a túlvilágra, s immár végképp eltávozik
az élők közül”7 – foglalja össze lélekkel kapcsolatos hiedelmeket a Magyar néprajz „Lélek”
című fejezete. (A hiedelmekkel kapcsolatban lásd még „Der Aberglaube
und der Tod” – Hiedelmek, babonák” és a
„Visszaemlékezések” című fejezetet.)
Egy kultúrát az is jellemez,
hogyan viszonyul halottaihoz. Hogyan és hová temeti el őket, milyen mértékben
ápolja emléküket, gondozza sírjaikat.
„Ahogyan halottainkat
tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is” – írja Nicolaus
Lenau. Maurice Maeterlinck pedig így summázza holtak
és élők viszonyát: „Sehol sem virágzott olyan szépen az élet, mint azoknál a
népeknél, ahol a holtak iránti tiszteletet ápolták.”
A temetők is ennek a
viszonynak a lenyomatai. Egy közösségről biztos ítélet fogalmazható meg a
temető képéből. Nincs szomorúbb látvány egy elhanyagolt, gazzal benőtt
sírkertnél. Ahol a holtakkal nincs, ki törődjön, az élőknek sincs igazán
becsülete.
A temetők a közösségi élet
szinterei is, kultúra- és információhordozó helyek. Késő korok tudósainak
kincsestárai. Vannak népek, amelyekről csak azért tudunk valamit is, mert a
régészek kiásták temetőiket. Bízzunk abban, ha a vörösvári
temetőket néhány évezred után galaktikus régészek feltárják, elismerően tudnak
csak beszélni rólunk, a holtak rokonairól – akik becsülettel ápoltuk elődeink
emlékét, gondosan gondoztuk sírjaikat, s megadással vettük át tőlük élet és
halál stafétáját, amelyre írva vagyon: „Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok.”