„Hol sírjaink domborulnak”

„A temető a soha ki nem alvó élet álarca csak.” Nyirő József kiváló erdélyi író szavai ezek, az egyik legszebb elbeszéléskötete, a „kopjafák” előszavából. Igazak és elgondolkodtatóak ezek a szavak napjainkban is. Sőt napjainkban, amikor a rohanó életünkben hajlamosak vagyunk megfeledkezni múltunk értékeiről is. Fogarasy Attila és Sax Ibolya szerzőpáros arra vállalkozott, hogy a pilisvörösvári temetők, a katonai sírok és a hősi emlékművek történetét maradandó módon jelenítse meg az utódok számára. A „Hol sírjaink domborulnak” hézagpótló kiadvány, mert alig van ma Magyarországon olyan könyv, amely ezzel a témával foglalkozik. A gyakran álszent társadalmi tudat még ma is tabuként kezeli a témát. Azt természetesnek tekintjük, hogy minden társadalom alapvető feladata, hogy az elhunytak részére méltó temetkezési helyről gondoskodjon. A temető nemcsak a sírok összessége, hanem közösségi hely is. Kapcsolat élők és holtak között. A temető – a holtak birodalma – addig létezik, amíg az utódokban, a leszármazottakban él a kegyelet érzése. A szaporodó sírok, a temetők a település történetének egy-egy fejezetét alkotják. Az élők kötelessége, hogy ezek a fejezetek emberhez méltó tartalommal legyenek kitöltve. Ha foghíjassá válnak a temetők, ha gondozás hiányában kidőlnek a sírkövek, a süppedő sírhalmok mulasztásukra emlékeztetik az élőket. Az elmúlás, a halál természeti törvény, életjelenség. Épp úgy része életünknek, mint a születés. A temetés az emberi méltóság gesztusa, olyan érték, amely kultúránként változhat, de tartalmát, jelentését tekintve egyetemes. A temetési szokásoknak, a temetkezési szertartásoknak olyannak kell lennie, hogy az méltó legyen az elhunyt emlékéhez, hogy csökkentse az élőknek a fájdalmát. A temető magán viseli az adott kor szokásait, gyászunk, fájdalmunk kifejezésének látványos eszközeit. A temető szorosan kapcsolódik a lakóhelyhez, ugyanakkor attól élesen el is válik. A halottak birodalma ma is misztikus hely, ahová gyakran félve, idegenkedve megyünk. A keresztek, a sírkövek a halál jelei. Állandó mementóul szolgálnak az élőknek, az utódoknak, a rokonoknak, az ismerősöknek az élet mulandóságára.

A szerzők a könyv első – történeti – részében a különböző népek temetkezési szokásait, a Pilisi-medence sírleleteit, a Pilisvörösvári temetők, a katonai sírok és a hősi emlékművek történetét mutatják be. A bevezető részben a halállal kapcsolatos kulturális szokásokat ismerheti meg az olvasó a suméroktól a honfoglaló magyarokig.

Anatole France mondta, hogy az „emberiség majdnem teljes egészében halottakból áll. Az elköltözöttekhez képest milyen kevesen vannak az élők.” Ez az állítás igaz Pilisvörösvárra és lakóira is, mert az egymást követő kultúrák régészeti emlékei és az egykor itt élő emberek maradványai az ásatások során gyakran kerülnek elő. Csak Pilisvörösvár területén 23 régészeti lelőhelyet tartanak számon.

A templomkertben található temetőről szóló fejezet, amely az 1703-ban épült plébániatemplom körüli, az ún. cinteremben létesült. Ezt a temetőt is érintette Mária Terézia 1775-ben kiadott rendelete. A további fertőzésveszélyek miatt a települések központjában lévő temetőket fel kellett számolni és az új temetők helyét a település határában jelölték ki. A később „Öregtemető”-nek nevezett temetési hely a mai Solymár utca mentén található, amelynek történetét az 1778-as felszentelésétől, az 1960-as évekbeli végleges felszámolásáig követik végig a szerzők. A fejezetből az is kiderül, hogy a temető lezárása végső soron a bányanyitás következménye volt. A temető ugyanis a falu és az 1903-ban nyílt bánya közé ékelődött, s nem tudott egyik irányba sem terjeszkedni.

Az új temetőről szóló fejezet részletesen ismerteti a Csobánkai utcai temető történetét az 1922. október 29-i felszentelésétől napjainkig.

A Lőcsei utcai zsidótemető történetének feldolgozása egy mind a mai napig, a magyarság számára alig ismert temetkezési szokásokba enged bepillantást. Az 1992 – ben műemlékké nyilvánított temető egy nagy múltú, a településen élő közösség kézzelfogható emléke. Az 1944-ben Auschwitzba deportált emberek közül csak nagyon kevesen tértek vissza. A fogyó közösségnek egyre kevesebb lehetősége volt a sírkert és a síremlékek gondozására. A szerzők magabiztosan igazodnak el a zsidó – kohenita és levita – temetkezési szokásokban. A szerzők egyértelműen hozzák tudtunkra: mi leszünk szegényebbek, ha temetőink „haldokolnak”, ha az utódainknak nem tudjuk megmutatni történelmüknek ezt a fejezetét is.

Pilisvörösvár földesurainak temetkezési helyeiről szóló fejezet a plébániatemplom oltára alatt lévő kegyúri kriptáról, illetve a temetőkben lévő főúri nyugvóhelyekről szól.

A katonasírokról, hősi emlékművekről szóló fejezet ismerteti a Hősök Könyvének létrejöttét, az I. világháborús emlékmű, a szovjet hősi emlékmű, az 1956-os hősi emlékmű, az 1848-49-es emlékmű történetét, a német és szovjet katonasírok és katonai emlékművek rendezését.

Pilisvörösvár egykor bányásztelepülés volt, ezért fontos fejezete könyvnek a bányaszerencsétlenségben elhunyt bányászok nyugvó – és emlékhelyeiről szóló rész.

Minden település történetének meghatározó emléktárgyai a kegyeleti jelek az út mentén. A rövid, de annál tragikusabb fejezet az ún. haláljelekről szól, amelyeket a hozzátartozók emeltek a közúti balesetek helyszínén.

A szerzők – igaz csak érintőlegesen – olyan témához nyúltak, amely ma hazánkban teljesen feldolgozatlan.

A XX. század második felétől terjedő szokás, az út menti sírjelek állítása. A közúti balesetek száma ugyanis a ’90-es években megemelkedett, ami elsősorban a gyorsabb autóknak tudható be.

A kábítószer fogyasztása, az italozás a diszkókban szintén hozzájárult a baleseti statisztika romlásához, megszaporodott az ún. diszkóbalesetek száma.

Az út menti sírjelek állításának szokása aránylag új keletű. Az útmentén elhelyezett ideiglenes vagy állandó jelek, formája és jellege változatos. Ezekkel a különféle jelekkel a hozzátartozók, barátok azokat a helyeket jelölik meg, ahol közúti baleset következtében életét vesztette valaki.

Az út menti sírjeleket több csoportba oszthatjuk. A legegyszerűbb jelnek az minősül, amikor a halálos kimenetelű beleset helyszínét év közben semmi sem jelöli, viszont mindenszentek napján, esetleg a halál évfordulóján mécsest vagy virágot helyeznek ide.

A következő fokozatot a fatörzsekre, hidakra, kerítésekre stb. elhelyezett, és egész évben ott is maradó koszorúk jelentik. A maradandóbb formákat, az anyaguktól függetlenül (lehet fa, kő vagy fém) az egyszerű oszlopok, táblák, keresztek képezik. Olyan esetekkel is találkozhatunk, hogy egy-egy baleset helyszínén több haláljel is található, arra emlékeztetve, hogy egyszerre több ember vesztette ott letét. (Ez végül kimaradt a könyvből! – F. A.)

A könyv második – néprajzi – részében szót ejtünk a halállal kapcsolatos hiedelmekről, babonákról, részletesen ismertetjük a siratással, halottvirrasztással, temetéssel, gyászolással kapcsolatos Pilisvörösvári szokásokat, hagyományokat, a sírkövek fajtáit, illetve gazdag gyűjteményét nyújtjuk a Pilisvörösvári temető német nyelvű sírfeliratainak.

A kétnyelvű magyar-német könyv legértékesebb fejezete a Pilisvörösvári temető német nyelvű sírfeliratai. A sírfeliratok üzenetek az utódoknak. Bepillantást engednek egy nagy múltú közösség gyászába. Minden sírfelirat egy-egy jaj szó a szeretett hozzátartozó emlékére.

Különleges és eddig általam sem ismert fejezete a könyvnek a sírásók, temetőőrök tevékenységéről szóló fejezet. A könyv végén található visszaemlékezések a pillanatot, az egyes emberek élethelyzeteit, emlékeit mutatja be. Ez a fejezet jó kiegészítése a tudományos alapossággal megírt előző fejezeteknek.

A kegyeleti írások, újságcikkek megpróbálják megragadni a pillanatot, azokat az eseményeket, amelyekről tudományos munkákban nem tudunk, vagy nem akarunk írni.

A könyv végén található dokumentumok, névsorok nagyszerűen egészítik az egyes fejezeteket.

Az egyes fejezeteknél felhasznált korbeli fényképek, térképek, és a könyv végén található 44 oldalas színes Fényképalbum az olvasó számára vizuális lehetőséget is biztosít az egyes fejezetek megértéséhez.

Egy ilyen munkának nem lehet hirtelen nekivágni. A szerzők hosszas kutatómunkájára volt szükség azért, hogy ennek a könyvnek a tartalma összeálljon. További kutatómunkára és esetleg újabb könyv megírására ad lehetőséget a Pilisvörösvári temetőkben nyugvó neves személyek életének, sírhelyeinek bemutatása.

Ezek a lassan ködbe vesző arcok mintha Dsida Jenőnek, a kiváló költőnek a házsongárdi temetőben olvasható sírfeliratát közvetítenék: „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.”

A szerzőkön is múlik, hogy ezek az arcok a Pilisvörösvári emberek emlékeink részévé váljanak.

Kaposvár, 2010. július 28.

Puskás Béla