Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

                                                   (Petőfi Sándor)

 

 

VIII. Katonasírok, hősi emlékművek

 

 

1. A Hősök Könyve

 

         Az egyetlen példányban létező, kézzel írott, díszes kötésű könyv a világháborúk vörösvári áldozatainak állít emléket. Minden egyes oldala mementó: egy-egy elesett katona vagy civil áldozat nevét, születési adatait, halálának körülményeit, sírjának helyét tartalmazza, és egy fényképet a hősi halottról.

         A katonák adataihoz odakerült az is, milyen alakulathoz vonultak be, és hogy hol volt utolsó, végzetes bevetésük.

         Az adatok persze sokuknál hiányosak. Előfordul, hogy nem tudja senki, mikor estek el, hol tűntek el… Életük utolsó, végső szakaszát csend borítja…

         A könyvbe – amelyet 1997. augusztus 16-án szentelt fel dr. Takács Nándor székesfehérvári megyés püspök   153 nevet jegyeztek be több hónapi gyűjtőmunka révén. Az adatok összegyűjtését Grószné Krupp Erzsébet polgármester felkérésére a Nyugdíjasok Klubja végezte el Krammer Jánosné, majd Angeli Mártonné irányításával. Az adatgyűjtésben kiemelkedő szerepet vállalt Peller István. Az összegyűjtött adatokat a Polgármesteri Hivatalban jegyezték be a könyvbe.

         A könyvet ezután a plébániatemplom sekrestyéjében helyezték el.

         A Hősök Könyve méltó emléket állít Vörösvár hőseinek, s egyben üzenet és intelem is a tragikus történelmi példák nyomán: ne hagyjuk, hogy a gyűlölet éket verjen emberek, népek, országok közé; ne hagyjuk, hogy az elkövetkezendő időkben újabb és újabb könyveket kelljen felszentelni ember- és lélekpusztító háborúk után.

 

2. Az I. világháborús emlékmű

 

         Az első világháborúban sok vörösvári esett el a frontokon vagy halt meg a katonakórházakban. A Hősök könyve 101 vörösvári nevet sorol fel az első világháborúban hősi halált haltak között. Többségük idegen földben nyugszik, jeltelen sírban vagy elhagyott katonai temetőben. Közülük csak keveset temettek el szülőfalujuk temetőjében.

         Ezért is született meg – Vörösváron és országszerte – az emberekben az az óhaj, hogy a hősi halottaknak emlékművet állítsanak.

         A háború elmúltával Vörösváron is gyűjtés indult a hősi emlékmű felállítására. Több, mint 24 000 korona gyűlt össze a falu polgárainak adományából.

         Az emlékművet 1920. augusztus 20-án szentelték fel. A felszentelésen egy katonai egység is részt vett. Az ünnepségről és az emlékmű kiviteli költségeiről korabeli képviselő-testületi ülések határozataiból értesülhet a múlt kutatója:

 

         [1920. augusztus 8.]

         „Tárgy: Hősi halált holt katonák emlékművére adomány

         Határozat: A képviselő-testület kimondja, hogy a temetőben felállítandó emlékmű aug. 20-án tartandó leleplezésére megjelent katonaság élelmezésére a községi közpénztár terhére 1000, azaz egyezer koronát és ezenkívül még egy koszorú vásárlására szükséges összeget szavaz meg.

         [1920. szeptember 7.]

         Tárgy: Hősi halált halt katonák emlékművére gyűjtött összeg elszámolása

         Peller Márton mint a gyűjtőbizottság elnöke bemutatja vonatkozó elszámolást.

         Határozat: A közgyűlés a felolvasott számadást 24 206 korona bevétellel, 23 776 kor. kiadással és 430 kor. maradvánnyal tudomásul veszi és a gyűjtők részére sikeres működésükért és a szép ünnepély rendezéséért jegyzőkönyvi köszönetet szavaz.

 

         A hősi emlékmű eredetileg nem a mai helyén állt, hanem az öregtemető elején, az országút mellett. A temető fokozatos felszámolásával a hősi emlékmű elvesztette addigi méltó, kegyeleti környezetét, ezért a képviselő-testület 1935-ben elhatározta, hogy az emlékművet áthelyezi.

 

         1935. április 13.

         Tárgy: Hősök emlékművének és az ország zászlójának elhelyezése.

Főjegyző előadja, hogy a hősök emlékművének jelenlegi elhelyezése nem felel meg azon tiszteletnek, amellyel ezen emlékmű elhelyezésével szemben viseltetnünk kell, mert a hátteret képezett régi temetőt az egyházközség felparcellázta, s így a hősi emlékmű teljesen háttér és dísz nélkül áll. Ezen emlékmű elhelyezésével kapcsolatban a községben már több vélemény merült fel, amely szerint a Templom tér, az új óvoda tere és a községház-tér volna azon méltó hely, ahová ezen emlékművet áthelyezni kellene.

         A képviselő-testület részletes és hosszabb vita után a következőleg határozott.

 

         Határozat

         A képviselő-testület egyhangúlag kimondja, hogy a hősi emlékművet, valamint az országzászlót is méltó keretben és alakban a községháza előtti térre helyezi el, s utasítja a községi elöljáróságot, hogy az elhelyezés módozataira és költségeire vonatkozólag a képviselő-testületnek tegyen előterjesztést.

         Indokok

         A legforgalmasabb hely községünkben a községháza előtti tér lévén: a hősi emlékműnek elhelyezése és az országzászlónak felállítása ezen a téren indokolt, annál is inkább, mert a község hetivásárjainak áthelyezése rövid idő alatt megtörténik, s így a heti vásárok tartására lefoglalt községháza-tér ennek folytán felszabadul, s oda a hősi emlékmű és országzászló – mint legméltóbb helyre – minden akadály nélkül elhelyezhető.”

         A hősi emlékművet végül mégis az óvoda elé helyezték át. A területet a képviselő-testületi jegyzőkönyvekben először a „Hősök ligete”-ként említik meg, végül a „Hősök tere” nevet kapta.

 

 

3. Katonasírok

 

         Az első katonai jellegű temetőrész Vörösváron az első világháború idején létesült, amikor Vörösvárra idegen katonákat szállásoltak be. 1917-ben vérhasjárvány tört ki a faluban, amelyben sokan meghaltak, köztük 14 itt elszállásolt bosnyák katona. A bosnyák katonákat a régi temető tisztviselő sor felőli részén temették el, a mai Rákóczi utcai óvoda területén.

         „A Vörösvárott meghalt 14 bosnyák katona közül négynek ismerjük a nevét: Muzsán Trgo, Hrros Husein, Csecsó Szulejmán és Mesics Sucsir” – írja Fogarasy-Fetter Mihály Pilisvörösvár története és néprajza című monográfiájában15.

         A könyvben olvashatjuk erről az időről Erdős Mátyásné helyi lakos visszaemlékezését:

         „Először a vérhasjárvány miatt, később a bosnyák katonák beszállásolása miatt nem volt az iskolában tanítás. A bosnyák katonáktól félni kellett, s nem volt ajánlatos éjjel az utcára menni. A bosnyák katonák beszállásolása előtt sokan haltak meg vérhasban. A betegek ápolására járványkórházat építettek a Vágóhíd mellett. Míg ez elkészült, a Papi földeken barakkokat állítottak fel, s azokban helyezték el a betegeket. A bátyám is akkor halt meg. A halottakat stráfkocsival vitték a temetőbe. A betegek elszállítása után az egész lakást fertőtlenítették. Akkoriban nagyon sokan haltak meg. – Mindezeket anyám mesélte el nekem.”

 

         A képviselő-testület 1922-ben a járási főszolgabíró rendeletének megfelelően határozatot hozott a hősi halált halt katonák sírjainak gondozására:

         „A képviselőtestület készséggel kijelenti, hogy a jelen háborúban elesett és elhalt hősei iránti kegyeletes kötelességét teljesíteni véli, midőn minden ellenszolgáltatás kikötése nélkül községe nevében kötelezi magát, hogy az itteni temetőben a háború folyamán elhalt katonák sírhelyeit – tartoztak légyen akár saját vagy szövetséges, akár az ellenséges hadsereghez – emlékükhöz méltóan maradandóan örök időkre fenntartja, gondozza és ápolja olyképpen, hogy lehetőleg kőbe vésve minden sírban nyugvó nevét a síron megörökíti.

         Utasítja az elöljáróságot, hogy a fenti nyilatkozatot a főszolgabírónak mutassa be és a szükséges teendőket foganatosítsa.”

 

         1935 áprilisában „a községbeli frontharcos szövetség részéről azon szóbeli kérelmet terjesztették elő, hogy a volt frontharcosok részére a temetőben egy külön rész jelöltessék ki, ahová azon frontharcosokat temetnék, akik külön kívánnak temetkezni”.

         A képviselő-testület számára komoly fejtörést jelentett a kérés, mivel tudomásuk volt arról, hogy a frontharcosok között nem katolikus felekezetűek sőt, zsidó származásúak is vannak. Ezért kikérték az egyház véleményét: „…községünk csaknem 100 %-os katholikus voltára való tekintettel a temetőnk is katholikus jellegű, s így az egyházközség véleménye - különösen az izraelita vallásúakra tekintettel – az egyházközség iránti tiszteletből kikérendő.”

         A frontharcos temetőt végül is nem alakították ki.

 

 

4. A szovjet katonasírok és a hősi emlékmű

 

         1944 decemberében súlyos harcok folytak a község területén. Sok szovjet és német katona elesett. A bombázásoknak számos civil áldozata is volt.

         A szovjet katonákat a temető bejáratánál, a főkereszthez vezető út két oldalán temették el. A legkiemeltebb díszsírhelyeket kapták meg tehát. Mindkét oldalon egy-egy obeliszket emeltek a sírok fölé. A német katonákat jóval hátrább, a ravatalozó után baloldalt temették el, a gyermeksírok előtt.

         A szovjet áldozatok emlékére hősi emlékművet emeltek a Hősök terén. Az emlékmű először a tér északi oldalán állt, később áthelyezték az I. világháborús emlékmű mellé.

         1949 decemberében az elöljáróság – más elöljáróságokhoz hasonlóan – szigorú hangvételű levelet kapott a budakörnyéki járás főjegyzőjétől a szovjet sírokra vonatkozóan. A levélben a főjegyző közli a belügyminiszter rendeletét:

         „1./ Tudomásomra jutott, hogy egyes közületek a területükön lévő szovjet hősi sírok és temetők összevonását vették tervbe. E célból az eddig már megfelelően rendbe hozott és gondozott sírokat exhumálni és a hősi halottak testi maradványait más helyre szállítani akarják.

         Értesítem Alispán, Polgármester Urat, hogy a szovjet hősi síroknak és temetőknek megbolygatását a legszigorúbban megtiltom.

         Tehát nem lehet megbolygatni azokat a szovjet hősi sírokat, temetőket és emlékműveket, melyek az év elején kiadott rendeleteim értelmében  Alispán, Polgármester úr 1949. év május hó 1. napjára rendbehozatott, s a vonatkozó leírásokat a fényképfelvételekkel együtt hozzám felterjeszttette.

         2. Amennyiben a törvényhatóságok területén a jövőben olyan sírokat találnának, melyekben az eltemetett személyekről minden kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy ezek a felszabadító Vörös Hadsereg katonái voltak, ez esetben a testi maradványokat a legközelebbi szovjet hősi temetőbe kell átszállítani.”

 

         A rendszerváltás után, 1991 márciusában a község önkormányzati képviselő-testülete határozatot hozott a szovjet hősi emlékmű áthelyezéséről. Az obeliszket átszállították a temetőbe, és a szovjet katonák sírjai mellett állították fel, a 2. sz. parcella elején, háttal a kerítésnek.

         (A vörös csillag eltűnt a tetejéről. Az eredetileg is itt álló két kisebb obeliszken azonban megmaradtak. A vörös csillag a jelenlegi törvényi szabályozás szerint önkényuralmi jelkép, használata tilos és büntetendő. Mivel azonban a temetőben lévő obeliszkeken a kegyelethez tartozónak tekintjük azokat, eltávolításukkal az ott nyugvó szovjet katonák emlékét és békéjét háborgatnánk meg.)

 

 

5. Német katonasírok és emlékművek

 

         A második világháborúban elesett német katonák emlékét a vörösváriak a negyvenöt évig tartó szovjet megszállás alatt is ápolták, sírjaikra rendszeresen helyeztek el virágokat.

         Amikor a Waffen SS egykori katonája, Josef Dax nem sokkal a rendszerváltozás előtt ellátogatott Vörösvárra, örömmel tapasztalta ezt. Hazatérvén Ausztriába, elhatározta, hogy rendbe hozatja a német katonák sírjait és emlékművet állít fölébük. Az elgondolást tettek követték. Így jött létre az első német hősi emlékmű a vörösvári temetőben. A műkő emlékmű formája egy a náci kegyeleti szimbólum (ún. Todesrune) volt.

         Az emlékmű felállításáról így adott híradást a legelső vörösvári közéleti havilap, a Pilisvörösvár Ma első (1989. júliusi) száma:

„Emlékmű a II. világháborúban elesett német katonáknak

         A vörösvári temetőben fölállított emlékmű körül sok a bizonytalanság, kósza hír, ezért megkérdeztük a salzburgi Josef Daxot, aki az emlékmű fölállítását megszervezte:

         Amikor múlt év [1988] novemberében itt jártam, elmentem a temetőbe is, s örömmel láttam, hogy a német lakosság ápolja a katonák sírját. Hazautazván elmondtam ezt a salzburgi Kameradenkreis (bajtársi kör) tagjainak, s akkor javasoltam, állíttassunk föl egy közös emlékművet a katonák sírjainál. Következő látogatásom alkalmával elmentem a tanácshoz, s velük együtt jelöltük ki az emlékmű helyét, s kértük föl Iflinger Mátyást, faragja meg az emlékkövet. A költségeket a Kameradenkreis fedezte, itt a faluban elővigyázatosan, hivatalos csatornákon keresztül szerveztem mindent. Csak a község elöljáróit hívtuk meg (tanácselnök, titkár, párttitkár), s a faluban élő néhány bajtársat. Nem tudtam akkor, milyen a politikai helyzet, s féltem – hisz mi elmegyünk, de a német lakosság itt marad – , nehogy az itteni sváboknak baja essék, ha részt vesznek a fölavatáson. Ma persze már másként szervezném. Az egyház azért nem volt jelen, mert – nem tudtuk, milyen felekezeteket kellene meghívnunk. Persze, valahogy kitudódott, mikor lesz az avatás, s jó néhányan összegyűltek a faluból. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek azoktól, akiket, nem szándékosan megvárakoztattunk! Végül kérem, írják meg, hogy az orosz sírokhoz is tettünk virágot, a síron túl már nincsenek ellenségek.”16

        

         A második katonai emlékművet Wolfgang Körner, a Bayerischer Soldatenbund alelnöke állíttatta. Körner úr 1993-ban járt először Pilisvörösvárott. Elmondása szerint „megdöbbentette őt, mennyire elhanyagolt a temetőnek az a része, ahol a világháborúban elesett német katonák nyugosznak.” Rögtön elhatározta, hogy rendbe hozatja az emlékhelyet. Kicseréltette a fejfákat, és a már ott lévő betonkereszt elé egy márvány emlékművet állíttatott, amelyre felvésette az elhunyt katonák neveit. A nevek mellé nem íratta oda, melyik alakulatban szolgáltak. Erre kegyeleti szempontból semmi szükség nem volt, és a megbékélést sem segítette volna, ha 15 név mellé odakerült volna az SS-jelzés. Az elesett katonák közül 15-en ugyanis a Division Feldenhalle elnevezésű müncheni SS-alakulathoz tartoztak, amelyet 1944 végén Budapesten és környékén vetettek be a harcokba. Körner úr a német katonák emlékművét saját költségén állíttatta, és minden évben küldött pénzt az emlékhely ápolására, karbantartására.

 

 

6. Az 1956-os hősök emlékműve

 

         A rendszerváltás után létrejött önkormányzat első intézkedései közé tartozott az 1956-os hősi emlékmű felállítása a Hősök terén. Az Önkormányzat a meglévő hősi emlékműhöz illeszkedő,  az 56-os pesti srácok szelleméhez illő, és nem mellékesen költségkímélő megoldást választott: az I. világháborús emlékmű részét képező mécsestartó kőedényt megemelte egy mészkőtömbbel, amelyre az alábbi feliratot faragták ki: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek emlékére”. Az emlékművet – Molnár Sándor kőfaragó mester alkotását – az 1991. október 23-i ünnepségen leplezte le Botzheim István polgármester és Janka András.

         Fedor Lajos, 56-os mártírunk emléktáblája a 2005. október 23-i ünnepség előtt került elhelyezésre az emlékmű talapzatán. A Sax László kőszobrász által készített emléktáblát az ünnepség keretében szentelte fel Boros Zoltán plébános.

 

 

7. Az 1848-49-es hősök emlékműve

 

         1992-ben a képviselő-testület elhatározta, hogy emlékművet állít az 1848-as hősök emlékének tiszteletére a Hősök terén – az ott álló emlékművekkel egy sorban, az egykori országzászló helyén. Októberre elkészült az emlékmű előzetes makettje.

         Az emlékművet az 1993. március 15-i ünnepség keretében leplezték le. A felső részén csonka, kokárdás kőoszlop az eltiport szabadság, a derékba tört ország allegóriája. Az emlékmű Molnár Sándor kőfaragó mester alkotása.

         Abosfalván, a katolikus templom kertjében található e kőoszlop hasonmása (lásd a baloldali képen), amelyet Molnár Sándor adományozott az erdélyi partnertelepülésnek.

 

 

8. A katonasírok rendezése 2002-ben

 

         2002 tavaszán Botzheim István polgármester kezdeményezésére méltó módon rendezték a temetőben mind a német, mind a szovjet katonák sírhelyeit.

         Az előzményekről Botzheim István így számol be a Vörösvári Újság 2002. februári számában megjelent írásában:

         „Tizenkét évvel ezelőtt a páncélszekrényben fedeztem fel a pilis-vörösvári temetőben nyugvó, a II. világháború során vélhetően a budai Várból kitört és karácsonykor a Vörösvár környéki harcokban elesett német katonaként azonosítottak névsorát. Elképzelhetik, milyen érzelmeket váltott ki belőlem a felfedezés, hiszen gyerekkorunk óta a vörösváriak többsége névtelen tömegsírként ismerhette meg temetőnknek ezt a parcelláját.

         Tavaly márciusban vettem fel a kapcsolatot Vörösvár valamennyi kőfaragó vállalkozójával, azzal a céllal, hogy megkérdezzem, mennyiben tudnának segíteni a sírok rendbetételében, illetve a síremlékek felállításában. Örömmel tapasztaltam, hogy városunk kőfaragó társadalma segítőkészen állt elképzelésünk mellé. Közös beszélgetésünk során javasolták, hogy a temetőben nyugvó katonák síremlékállítása mellett gondoljunk, a II. Világháborúban meghalt 153 fő vörösvári katonára is azzal, hogy nevüket örökítsük meg egy emlékművön a Hősök terén.

         A katonasírokkal kapcsolatban célul tűztük ki:

         – A méltó emlékhelyet teremtő szándékban, kivitelezésben és lehetséges megoldásokban egyformán kezeljük a szovjet és német katonák hamvait tartalmazó parcellákat.

         – A rendelkezésre álló listák (mind az elesett szovjet, mind a német katonákra vonatkozóan) és a helyszínrajzok alapján névre szóló emléktáblát állítunk. Miután a német síroknál helyszínrajz áll rendelkezésre, síronként keresztet imitáló sírkövet állítunk fel, amely nevet, születési dátumot és elhalálozási dátumot tartalmaz. A szovjet síroknál helyszínrajzos azonosíthatóság hiányában 98 nevet tartalmazó emléktáblát helyezünk el a temetőben.

         – A jelenlegi sírfelületeket kőjárdákkal megközelíthető parcellákra osztjuk, amelyekben csak a sírkövek, illetve a növények és nyírható gyepfelület található.

         A síremlékeket és a fenti módon elképzelt parcellákat az alkalomhoz illő ünnepség keretén belül avatjuk fel, a fellelhető rokonok, az érintett nemzetek hadisírgondozó szervezetei, háborús veteránjai, nagykövetségek képviselői, egyházi méltóságok, a város polgárai, egyesületei, intézményei, képviselő-testülete jelenlétében, remélve, hogy a megjelentek között lesznek azok az ismeretlen vörösvári nők és férfiak, különösképpen pedig azok az asszonyok, akik a katonasírokat oly sok éven át megőrizték és ápolták, illetve gyertyát gyújtottak hosszú évtizedeken keresztül az ott nyugvók emlékére.”

         Az elképzeléseknek megfelelően a felújított katonasírokat 2002. április 1-jén, húsvéthétfőn szentelték újra a Németországból, Ausztriából és a FÁK-országokból érkezett diplomaták, veteránok, polgármesterek, egyházi személyek és az elhunytak hozzátartozóinak jelenlétében.

 

 

9. A II. világháborús emlékmű

 

         Amikor 2001 tavaszán Botzheim István polgármester felvette a kapcsolatot a vörösvári kőfaragókkal, hogy segítsenek a katonasírok rendbetételében és a táblák elkészítésében, a város kőfaragói egy emberként álltak az elképzelés mellé.

         Sax László kőszobrász mester a vörösvári emberek régi vágyának hangot adva ugyanakkor javasolta, hogy a német és szovjet katonák emléktábláinak elkészítését megelőzően állítson a város emlékművet a II. világháború vörösvári hőseinek. A Hősök könyvébe 153 elesett vörösvári katona neve került bejegyzésre, a neveket méltó módon egy hősi emlékművön is meg kellene örökíteni. Az emlékmű a Hősök terén kerüljön felállításra, az 1848-49-es, az I. világháborús és az 1956-os hősi emlékmű mellett.

         Sax László elképzelése az volt, hogy a II. világháborús emlékművet az I. világháborús, illetve az 1848-49-es emlékművel egy vonalba helyezzék el. Formáját tekintve az I. világháborúséhoz hasonló obeliszk legyen, három oldalán a hősök neveivel. Anyagában harmonizáljon a meglévő emlékhelyekével, melyek előtt középen helyezkedjen el az 56-os emlékmű.

         A hősi emlékmű felállítására vonatkozóan más elképzelések is voltak, így Bruckner Antal épületszobrászé, aki a meglévő I. világháborús obeliszk mellé állított volna fel kétoldalt egy-egy gránitlapot a II. világháborús, illetve az 1956-os hősök nevével, vagy Gromon Andrásnéé, aki a Templom téren képzelte el az emlékművet régi vörös-vári sírkövek felhasználásával.

         A szakemberekkel történő újabb megbeszélésen megállapodás született arról, hogy az emlékmű megtervezésébe a kőszobrászokon, kőfaragókon kívül bevonják a helyi művészeket, felhívva őket az emlékmű makettjének elkészítésére. A maketteket a Vörösvári Napok keretében megrendezendő kiállításon mutatták be, kikérve a vörösvári polgárok véleményét, akik szavazhattak a nekik tetsző emlékműre.

         A szavazás eredménye a következő volt:

         Sax László (1. makett) 30, Molnár Sándor („Nyitott ablak”) 27, Bruckner Antal 23, Sax László (2. makett), Molnár Sándor („Csillagok”) 18, Molnár Sándor („Láng”) 13.

         A vélemények ismeretében a Képviselő-testület 2001. október 1-jei ülésén az emlékmű megalkotását Sax László 1. sz. makettje szerint hagyta jóvá.

         Az emlékművet 2002. május 25-én, a Hősök napi emlékünnepség keretében szentelte fel Boros Zoltán plébános.

 

 

10. Új német bajtársi emlékmű

 

         A Vörösvárra érkező német vendégek többször kifogásolták, hogy a temetőben náci jelképek zavarják a megemlékezést és a kegyeletet. Németországban igen következetesen és fájdalmas alapossággal feltárták és tisztázták a múltat, szigorú törvények tiltják a náci szimbólumok használatát. „Ez nálunk nem szokás!” – mondta felháborodottan egy gröbenzelli képviselő, amikor a Josef Dax halála után egy kis emléktáblácska került az elesett német katonák neveit felsoroló márvány-emlékmű elé: Josef Dax. Waffen SS. A Waffen SS feliratot a vörösvári önkormányzat nem sokkal ezután eltávolíttatta.

         (Hozzáteszem: a harci feladatokat ellátó Waffen SS megítélése ma már – néhány évvel az eset után is – árnyaltabb, mint a kegyetlenségeket és népirtást elkövető SS egységeké.)

         2005-ben a német sajtóban megjelent egy elmarasztaló cikk a Josef Dax által emelt Todesrune alakú emlékműről („Gedenkstein für SS- Mann erst jetzt entferntAuch NS-Todesrune umgestaltet” – Fürstenfelbrücher Merkur. 2005. szeptember 13.).

         A sajtóban megjelent bírálat hatására Wolfgang Körner tárgyalásokba kezdett Grószné Krupp Erzsébet polgármesterrel, hogyan tudnák rendezni az amúgy is felújításra szoruló emlékmű miatt kialakult helyzetet.

         Körner úr végül is saját költségén egy vadonatúj emlékművet állíttatott fel a Todesrune helyére. Az egyszerű formájú kőtábla felirata: „Den gefallenen Kameraden”. (Az elesett bajtársakért.)

 

 

11. A szülőföldtől távol

 

         Katonáink a történelem viharaiban gyakran országhatárainkon kívül védték a magyar érdekeket, s áldozták életüket a hazáért. Az is előfordult, hogy hazájukban estek s temették őket el, aztán a hazát kihúzták sírjuk alól, és ma idegen államban nyugosznak. Sok tízezer sír őrzi a magyar katonák és hadifoglyok törődött testét szerte Európában.

         Dr. Holló József nyugállományú altábornagy a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Főigazgatója egy tanulmánya17 szerint 27 országban mintegy 5000 katonatemetőben nyughatnak magyar katonák. A sírok száma 200 000-re becsülhető.

         (Egy személyes családi adalék: apai nagyapámat, Fetter János tengerészt 1917. október 11-én Montenegróban, a Herzeg-Novi mellett lévő Meljine nevű település katonai temetőjében temették el, miután egy aknarobbanásban életét veszítette. Nem tudni, hogy a sír megvan-e még, illetve gondozza-e valaki.)

         A legtöbb katonai temető Oroszországban van, közel 850. A hadifogoly-temetők száma ezen belül mintegy 450-re tehető. Míg a hadifogolytáborok temetőit – államközi egyezmények alapján – helyben újítják fel, a katonasírokat exhumálják és a Rudkinónál létesített 50 ezer sírhelyes magyar katonai temetőbe helyezik át. (A korábban létesített közel 9000 sírhelyes boldirjovkai magyar katonai temető már megtelt.) „A magyar és az orosz kormány között a háborúkban elesett katonák és polgári áldozatok emlékének megörökítéséről, valamint sírjaik jogi helyzetéről szóló, Moszkvában, 1995. március 6-án aláírt megállapodást követő 104/1996. (VII. 16.) Kormányrendeletnek megfelelően mindkét ország területén évek óta eredményes a hadisírgondozás.”18 (Lásd a témában még a Kegyeleti írások, újságcikkek c. fejezetet.)

         A más országokban lévő magyar katonai temetők szám szerinti sorrendben (Holló József becsült adatai alapján): Ukrajna 200; Lengyelország 200; Románia 100; Olaszország 100, Németország 60; Szlovákia 50, Szlovénia 20, Szerbia 10-15.

         A legtöbb vörösvári katona az oroszországi és ukrajnai katonai, illetve hadifogoly-temetőben alussza örök álmát.